Úgy állok neki a bejegyzésnek, mintha kisesszét szeretnék írni, pedig csak eltökéltem még kora reggel, hogy feltétlen megosztom gondolataimat ezzel kapcsolatosan, kedvenc online felületemen. Mostanra teljesen fáradtan, gondolatoktól szabadulni vágyva igyekszem értelmes, egyszersmind összetett mondatokban kiírni magamból az egészet, hogy ezzel is közelebb juttassam magam ahhoz a varázslatos időponthoz, amikor a hónom alá kaphatom az újdonsült usankámat (így kell írni?), hogy aztán hazafelé már a fejemen himbálózzanak hetykén a kellemesen kibundázott fülei.
Tehát a jóléti társadalomról.
Évekkel ezelőtt, midőn én visszatértem az nyugatra eső Helsinki városából (bár meglehet, hogy momentán csak Kelet-Nyugat) nagyban hőbörögtem, valahányszor lesiklottam az undergroundba a Ferenc körúti mozgólépcsőn, hogy bezzeg az jóléti társadalomban, ahol még a hideg sem veszi el az ember kedvét a felvilágosult, értelmes gondolkodástól, bezzeg ott mindenki jobbra áll a mozgólépcsőn. Később ez amolyan szállóigémmé, illetve komoly, országértékelő szempontrendszerem talpkövévé vált; quasi ezen keresztül mértem le, hol is tart egy ország ténylegesen Európában.
Most érzem, hogy ki tudnám ezt bontani, és akkor talán valami mögöttes tartalmat is csempészhetnék a - mellesleg teljesen gyermeki - felismerés mellé a bejegyzésbe. Akkor talán lenne értelme, de azt ugyebár itt sose keressük.
Ma reggel frissen élezett svájci pengeként, rozsdás hentesbárdként, olcsó, zs-kategóriás fantasybe illő, díszes markolatú bűvaurás, szörnyhentelő, 93-as szintű másfélkezes kardként hasított belém a felismerés, hogy bizony hiába minden pökhendi hasonlítgatás, mert manapság már mifelénk is jobbra állnak a mozgólépcsőn.
Most két út áll előttem. Vagy büszkén és boldogságtól teli vállon veregetem kishazánkat, vagy rettenetesen gyorsan keresek valami újat, amivel lehet dobálózni, ha a visszamaradott balkáni nyomorban szeretném járni, bordalokat üvöltözve a csűrdöngölőst - úgy pőrén.
Szerencsére én nem osztom a szar negatív hozzáállást és inkább az öngyilkossági rátát vezető Finnekről vennék példát e tekintetben is. Sokat mosolygok és közben momentán nyugatabbra érzem magam, valahányszor lezúzok a - mostanra már - Corvin negyeddé avanzsálódott metrómegálló mozgólépcsőjén.
arra sincs időm, hogy jóvátegyem ezt a giccses zárást.
nagyölelés!
