Apám takarítás közben mindig jó zenét hallgat. Ha csak portörölgetésből és porszívózásból áll a munka, hétvégén áll neki, viszont ha aktuálissá válik egy ablakpucolás is, arra kivesz egy szabadnapot. Ezek az érdekesebbek, mert szerintem ezt amolyan kellemes, önmaga békéjébe ringató magányként éli meg. Letér a szokásos ösvényről, hagyja, hogy a világ monotóniája elzakatoljon mellette, ő pedig kibont egy sört, előveszi a rongyokat és tisztítószereket, majd beindítja a zenét.
És már máshol vagyunk.
Fontos, hogy a zene hangos legyen. Ennek van egy egyértelmű oka; ugyanúgy el kell hallatszania a WC-be, mint az erkélyre, ahol két koszos polc közt el lehet szívni egy cigarettát is. A másik ok egyértelműen a rituálé. Mi magunk is tudjuk ilyenkor, hogy valami másképp történik. A potméter égbecsavarása olyasmi, mint a tisztelgés a pillanat előtt, és annak végtelenül könnyed megélése. Az már csak egyszerű mellékhatás, hogy a dolgok máshogy levése ilyenkor többnyire az egész háztömb számára egyértelművé válik. De a franc belé! Feri ma helyreteszi a lakást, és ehhez kell az a kurvahangos zene! Az embernek dudorászni támad kedve az egésztől.
A másik fontos dolog, hogy jó zene menjen. Olyan zene, ami méltó a naphoz. Ami mellett már-már öröm a takarítás.
Most ugrik be, hogy talán nem véletlen gondolom azt, hogy takarítani csakis verőfényes napsütésben érdemes. Nálunk ez bizonyosan életérzéssel párosul.
Tehát a jó zene. Az könnyű. Ott a lejátszó, rajta több száz dal egész a '60-as évek klasszikus rockzenéjétől napjaink kortárs kísérletezéséig, befűszerezve egy-két komolyzenei tétellel, vagy épp elborult gépzajjal, ami valamikor, valamiért megragadt bennünk (na meg ott vannak azok a dalok is, amiket én töltöttem rá a gépére a miheztartás végett). Apám már jó ideje osztályozza a számokat, így mára csinos válogatása van az ötcsillagos dalokból. Ilyenkor ezek szólnak. És mi. Ezzel pedig el is értünk az egész bejegyzés kulcsfontosságú részéhez.
Apám, mikor legutóbb takarított, felfigyelt egy dalra. Morfondírozott magában, hogy kik is játsszák ezt a számot. Kifejezetten tetszett neki és furcsa volt, hogy nem ismeri fel. Elhajította a felmosófát - legalábbis én így képzelem el - majd a géphez ment, hogy fényt deríthessen az előadó kilétére.
"BASSZUS, EZ ANTON!"
Jóízűt mosolyogtam ezen a sztorin :)
