koncerteztünk egy helyen, ami egy bérház lakásának folyosójáról nyílt ugyan, de maga a placc kb. akkora volt, mint az A38 koncertterem. nem voltak túlságosan sokan, viszont már nem az első fellépésünk volt, mert emlékeztem rá, hogy itt jól hangosították ki a trombitát. ezúttal más hangosító volt, aki kötötte az ebet a karóhoz, és kijelentette, hogy egy mikrofon is elég az ének és a trombita kihangosításához, hiába magyaráztuk neki hosszasan, hogy nem. volt intrónk is, ami alatt a falra vetítettünk egy borongós, sírásra görbülő szöveget, amit kb. valaki sinkovits imre orgánummal olvasott fel. ezalatt pfalzi és fongi jellegtelen akkordokat húzogattak le a gitárokon. elég művészkedősnek éreztem. na de utána jött volna az első szám, a madárzaj, amit fel is konferáltam, ám ekkor találta ki valaki, hogy még nem is ettünk, ráadásul még nem volt a trombita a színpadon. fongival elindultam a bérház többi, lényegesen kisebb szobája felé, miközben az elégedetlenkedő péteri zsolt a koncertteremben egyre csak a kezdést várta. én levettem a cipőm, mert a vacsorázáshoz ez kell. nem szerettem volna sokat szarakodni, úgyhogy gyorsan betúrtam egy szendvicset és felkaptam a trombitát egy kanapéról (már így is kellemetlennek éreztem, hogy percek óta csak kezdeni kéne a show-t), ám fongi ekkor még komótosan rendezgette az evőeszközöket a tálkája körül mondván, hogy neki szüksége van a fellépés előtti nyugodt táplálkozásra. éktelen haragra gerjedtem, hisz már mindenki ránk várt, a tetejébe a cipőmet is elhagytam, ezért egy szakadt tiszát rántottam fel, amiben nagy nehezen megindultunk a terem felé. ekkorra már kisebb tömeg gyűlt össze a színpad előtt (határozottan megérte megvárni, hogy fongi teletömje a hasát), a többi zenekartag (pfalzi, tamás és olivér) pedig az inger c. számot játszotta, amit még a régi passpartou időkben írtunk, és leépítettük az anton repertoárjának megalkotásakor. zorán barátom a színpadon énekelt, nem is rosszul. azon kaptam magam, hogy jár a ritmusra a lábam, az inger határozottan feszes tempóban csöndben belopta magát a közönség szívébe. felmentem a színpadra, és az újonnan vásárolt mikrofont zorántól elkérve befejeztem a dalt, kiénekelve az utolsó "nekem ingert adjatok!" sorocskát, majd jeleztem olivérnek, hogy ez a szám így valóban megszólal. olivér fongira kacsintott, aki köztudottan nem állt az inger újraértelmezése mellett. a vállát vonogatta. úgy tűnt végre elkezdhetjük a koncertet. tökéletes együttállás volt. zenekar kihangosítva, tömeg éljenezve, és már csak annyi kellett, hogy valaki a mikrofonba kiáltson és megkezdődjön az a mélységesen erotikus aktus, melynek során mi tornádóként söpörtük volna el a hallgatóságot azzal, ami a mi zenénk.
ekkortájt ébredtem fel.
ha szeretnék jelentőséget tulajdonítani az álmoknak, akkor azt szűrném le, hogy fongit minden koncert előtt jól meg kell vacsoráztatni... és lehet tényleg fel kéne dolgoznunk az ingert. :D
